1. canterius, ii, hn.

1) herélt ló, paripa. Innen A) közm. «minime, sis, canterium in fossam» sc. dejice v. demitte, hogy is ne ugratnál a gebével az árokba, azaz ne tégy oly fonákságot. B) átv. ért. = emberről, kiélt, megélemedett ember, vén saraglya; eléfordul egyh. szamár és öszvér jelentésében is.

2) léczrács szőlő felkötésére, innen mint építészeti msz., többnyire t. = szarufa, szarvazat, és mint gsz. egy állvány, a melybe beteg lovakat bekötnek.