verus, mn. kf. és ff.

1) igaz, valóságos, igazi, jóféle (ellentét hamis és költött): vera an falsa audiam; v. virtus, animus v., egyenes, őszinte, timor, alapos. Gyakran fn. verum, i, kn. igazság (összerűen az a mi igaz, vesd ö. veritas): fateri v., longe abesse a v.; quum ventum est ad v., a valóságra.

2) igazat szóló, beszélő, igazmondó, homo; sum verus, igazat mondok-e? Apollinis os v.

3) helyes, illő, józan, észszerű, lex; küln. e. kn. helyes, illő stb., illos agrum habere, ritkán rectum et v. est, ut et eos amemus. Innen mint ih. A) vere, ih. kf. és ff.

1) igazat, igazán, loqui.

2) helyesen, jogszerüen, judicare; latrones verius quam hostes, kik helyesebben rablónak mint ellenségnek nevezhetők.

3) észszerűen, okosan, vivere. B) vero, ih.

1) valóban, csakugyan, valósággal: iste eum esse ait, qui non est, et qui v. est, negat. Küln. A) állító feleletben, valóban, igen: M. fuisti saepe, credo, in scholis philosophorum. A. vero, ac libenter quidem; sed tu orationes veterum nobis esplicabis? vero, inquam, Brute. Néha hiányzik az ige v. mellett (num injuste fecit? ille v., inquit A., valóban igen). B) a nélkül hogy valamely kérdésre lenne felelet, azt jelöli, hogy a mi következik valami előzményre vonatkozik; igy levél kezdetén: ego v. vellem, Servi, adfuisses, sőt akartam volna hogy valóban stb. C) sürgető v. biztató megszólításban, még is, ugyan bár: cape v., respice v.

2) mint ellentétet jelölő szócska, a mikor a megengedett előzményhez, valami nagyobb és fontosabb dolog van mint ellenmondás csatolva (ilyenkor a v. előtt álló szón van a hangnyomaték), ámde, de, de valóban, már pedig, de mégis: musice abest a principis persona, saltare v. etiam in vitiis ponitur; illud v. plane non est ferendum; így gyakran neque v. C) verum, ih.

1) (színk.) = vero 1) valóban, valóban igen.

2) mint nagyon erősítő ellenző szócska, de, de mégis, tagadó mondat után hanem éppen, hanem mégis: gyakran non modo, v. etiam; hoc non dicunt v. intelligi volunt.

3) a beszéd megszakasztásakor (exspectabantur calendae Januariae, v. praeterita omittamus) vagy más tárgyra való átmenetelnél, de; gyakran öszszekötve ezzel tamen verumtamen (két szónak is irva) ih. de mégis, mindazáltal; néha valamely közbevetett mondattal félbeszakasztott beszédnek folytatásánál, «mondom».