at (elavult ast), [atar]

a legerősebb ellenző ksz. de,

1) mikor beszédben egy új és az előbbivel szembe tett gondolat következik, ekkor tehát a valóságos és tényleges ellentétet emeli ki: brevis a natura nobis vita data est, at memoria bene redditae vitae sempiterna. Innen A) mikor saját v. más nevében ellenvetést teszünk = «igen de», «de», «mégis», «azonban» (= «ez ellenében azonban csak azt mondanám», v. «de mondhatná valaki»); quid porro quaerendum est? factumne sit? at constat: a quo? at paret; ilyenkor gyakran még «enim» járul utána, hogy az «at» által jelölt de ki nem fejezett állítást indokolja (= «ez ellen azonban lehet még valamit felhozni, mert» ... stb. v. «de ez mégis nem egészen igaz (helyes), mert» stb. cur non committimus eidem hoc quoque bellum? at enim Qu. Catulus etc. dissentiunt) B) megengedő mondatok és kifejezések után = mégis, de mégis, de legalább, mikor az előzmény módosulást szenved: res si non splendidae, at tolerabiles; atque ei, etsi nequaquam parem illius ingenio, at pro nostro tamen studio meritam gratiam referemus.

2) mikor különböző, ha nem is egészen ellenkező, gondolatot csatol az előbbiekhez: e szerint az elbeszélés v. leirás egy új szakaszára való átmenetkor. Küln. A) oly indulatteljes felkiáltás alkalmával, mely bámulást, méltatlanságot s több effélét fejez ki, küln. kérdésalakban: at per deos immortales, quid est quod dici possit? at quem hominem tu tanta injuria affecisti? una oppugnat mater: at (és pedig) quae mater? B) kivánságok, átkozódások, fenyegetések s több efféle alkalmával: at te Jupiter diique omnes perdant! at tibi dii bene faciant omnes! at ego tibi oculum excutiam tuum!