surdus, mn. kf.

1) süket, a ki nem hall, homo, aures; közm. surdo narrare fabulam, «süketnek mesét mondani», azaz olyannak beszélni, a ki nem hallgat reá.

2) átv. ért. A) s. esse in sermone Graecorum, nem érteni görögül. B) (költ.) nem halló v. hallani nem akaró, érzéketlen: s. ad preces, munera alicuius, ki nem indul meg kérésre, ajándékra; saxa surda nautis, a tengerészek jajgatásán meg nem induló, irányokban kegyetlen; s. mens, vigasztalhatatlan; janua s., a bebocsátást kérő előtt meg nem nyiló. C) (költ.) néma, hallgatag, csendes, lyra, hallgató, nem hangzó; gratia officii tui non s. erit, szóval lesz kifejezve a köszönet. D) (újk.) tompa, «süket», vox. E) átalán: gyenge, tompa, alig érezhető, cinnama spirant surdum, gyenge illata van; s. color, materia; res surdae, élettelen. F) a kiről v. miről nem hallani semmit, ismeretlen, dicstelen, herba, nomen; castra jacent surda in aeterno situ, dicstelenül.