nec v. neque,

1) ih. nem (többnyire ősk. és ily összetételben mint: necopinatus, necne); n. recte, helytelenül:

2) ksz. A) egyszerüen = et non, és nem, se: n. dum, és még se. Küln. a) enim, vero, tamen szókkal kapcsolatban, «mert nem», «de nem», «és még se»; b) neque non a remekiróknál = et, nem kapcsoltatnak össze közvetlenül két szó összekötésére (mint ez költ. és újk. történik), hanem egy-két szót vetvén közbe, úgy használják, hogy az eszmét folytatják olyas valami hozzátevésével, mit szintén nem tagadnak: magyarban a kettő helyébe «is» tehető, állító mondattal (neque tu hoc non intelligis, te érted is ezt jól); c) rendesen «nec» oly mondat kapcsolására szolgál, a melyre egy már az előbbeniben kimondott tagadás szintén kiterjed, mely esetben a magyarban se legjobban fejezi ki értelmét: non enim acuenda nobis nec procudenda lingua est, sed etc.; d) (ritkán) = neve, mit láss; e) (többnyire újk.) = ne quidem, lásd ne. ― B) ismételve, a) nec ― nec, két tagadó mondatban, se ― se, mint nem ― ugy se: avaritia neque copia neque inopia minuitur; b) állító és tagadó mondatok kapcsolására szolgál: et ― nec, is ― nem is, a hol az első «is» el is maradhat, pl. patebat via et certa, neque longa, nyitva volt a biztos és nem is hosszu út; touábbá = valamint ― úgy nem, részint ― részint nem: és neque ― et (ritkán que), valamint nem ― ugy, részint nem ― részint: nec tu interfuisti et ego id egi, te nem is voltál jelen, én meg abban jártam; nec miror et gaudeo, nem is csodálkozom, sőt örvendek stb.