immo v. imo, ih.

1) mint felelő szócska, mikor a felelő az előbbenivel valami ellenkezőt állít (a mit vagy tisztán kimond, vagy a mit az ellentétből könnyen ki lehet venni) sőt ellenkezőleg, sőt éppen v. nem, sőt, semmiképp: Causa non bona est? imo optima; Haec quid ad me? imo ad te attinent; Domine est? i. apud Discum. Néha hatósbítás kedveért kapcsolatban van ezekkel edepol, hercule, vero s több efféle.

2) küln. A) (többnyire újk.) valamely megelőző kifejezést kiemelve s ez által megigazítva, sőt inkább, sőt még, vagy helyesebben: Aliquid, i. multa; Vivit? imo vero etiam in senatum venit. B) (színk.) méltatlankodást vagy csodálkozást jelölve, lám! nézze meg az ember! halljad csak! valóban! Verum vis dicam»? imo etiam narrationis incipit mihi initium. Néha egy szó áll előtte: nihil i., vivit i. vigetque; quin i. sb.