genius, ii, hn. [geno, gigno, gignomai]

1) (sajátlag «az életadó») római néphit szerint egy szellemi (isteni) lény, «nemtő», ki mint szellemi mása az anyagi lénynek, különösen az embert (de helyeket, helységeket, államokat stb. is) a lét kezdetétől (melyre mint személyesített nemző elem maga állította elő) végeig (mely után vagy a világosság országába tért vissza, vagy mint «Lar» tovább élt) kisérte, és az emberek örömeiben és bánataiban osztozott. Különösen születésnapon, menyegzőn vagy más ünnepélyes alkalommal szókásban volt, hogy mindenki a maga geniusának áldozzon; védelme alatt állott jelesen mind az, mi a családot szorosabb értelemben illette, mint szülés stb. (l. genialis). A vidám élvezetet éppen úgy kedvelte, mint maga az ember, kinek örömteljes létével saját magáé volt egybe kapcsolva; ezért: indulgere (bona multa facere) genio az életet élvezettel felvidítni; ellenben: defraudare genium v. belligerare cum g. suo. önmagától a szükségest megtagadni, az életet maga magának unalmassá tenni.

2) átv. ért. pártoló, jóakaró, jólétet adó.

3) (ritkán, újk.) elmebeli tehetség, lángész.